FŐOLDAL | HÍREK, ESEMÉNYEK | RÓLUNK ÍRTÁK | KÖNYVEK | A KIADÓRÓL | SZERZŐINK | KAPCSOLAT
2018. június 24., vasárnap

Rólunk írták


2015-12-04

Ember, rozsdavörös tájban

Ez év novemberében jelent meg a Látóhatár Kiadó gondozásában Ludmann Mihály művészettörténész, festőművész kötete Művészek a háborúban 1914-1918 címmel. Az igényes kiállítású album az I. világháború jelentősebb magyar hadifestőit, valamint besorozottként alkotó művészeit mutatja be. A hiánypótló kötetről Viczián Zsófia írt recenziót.

Ha kezünkbe vesszük a Látóhatár kiadó frissen megjelent kötetét, amely az első világháború művészi megörökítésének albuma, két, egymással ellentétes gondolatunk támadhat.

Egyrészt nyilvánvaló a képek láttán, hogy ez a háború nagyon más volt, mint a későbbiek. Bár csak száz év választja el a mától, egy gyökeresen más világ köszön vissza a képeken. A modern kor leginkább csak a haditechnika révén látszik, ha látszik, egyébként minden a rég letűnt világ díszletei közt játszódik – hisz a hadszíntér a periférián, sokszor a lakott vidéken túli természetben van, ez még nem a nagyvárosok lerombolásának kora. Lovak, nagy kerekű ágyúk, kopottas parasztházak és fából ácsolt hadiépítmények tűnnek fel, előttük egyenruhás, bajszos katonák, vagy éppen kalapos hölgyek és népviseletben vonuló hadifoglyok látszanak. Sőt: huszárok! A festő – például Vidovszky Béla a kötet 67. oldalán látható fotón – az olasz fronton, idillien szép tájon látszólag a legnagyobb nyugalomban fest: nadrágtartóban, bricsesznadrágban áll a festőállvány előtt, bal kezében a palettával. Lakatos Artúr a szerb hadifogságról úgy számol be, legalábbis az elejéről, hogy ott külön szobát adtak a művészeknek, ahol „annyi hely volt, hogy foglalkozhattunk a nekünk való munkákkal, festhettünk, rajzolhattunk és mintázhattunk. Volt olyan idő is – igaz, csak hat hétig tartott – hogy őrség kísérete mellett kijárhattunk a városba festeni utcarészleteket.” Kisfaludy Strobl Zsigmond jelentős protekcióval kosztfelírói minőségben vett részt a háborúban, de, mint írja „Persze foglalkozásom csak formális volt. Voltaképpen egész nap rajzolhattam, mintázhattam katonákat és szép önkéntes ápolónőket.” De a későbbi háborús tapasztalatok fényében azon is elkerekedhet a mai olvasó szeme, hogy az 1917-18-ban a Margitszigeten rendezett haditárlaton a tatár hadifoglyoknak külön pavilont építettek, ahol kis modelleken mutathatták be hagyományos népi építészetüket, sőt, maguk árulhatták saját kézzel készített népművészeti tárgyaikat is.

 

Ugyanakkor az is nyilvánvaló a kötet képeinek a láttán, hogy ez a háború is ugyanolyan, mint a többi, a régiek és a mostaniak. Nyomában mérhetetlen pusztulás, szenvedés és fájdalom jár, katonáit elpusztítja vagy megnyomorítja, családtagjaikat egy életre a nyomorba és gyászba dönti. Idegen tájak fából tákolt keresztjei alatt nyugszanak a hősök, vagy csak valahol elföldelve, jeltelenül. „Most tél van és csend és hó és halál” – juthat eszünkbe a borító képéről, amelyet a drámai sorsokra fogékony Mednyánszky László festett: szinte tapintani lehet az elmúlás fagyosságát és visszavonhatatlanságát, és csak lassan vesszük észre, hogy a képen a düledező házak előtt sebesült, vagy talán már megfagyott katonák ülnek és fekszenek. Nem vidámabbak a hadikórházakról készült skiccek sem, Vaszary János grafikája pedig a koporsót cipelő Uz völgyi katonákról egészen szívbemarkoló közelségbe hozza a háború iszonyatát.

De hogyan is kerültek egyáltalán művészek a frontra? Mint a kötet szerzőjének, Ludmann Mihálynak a rövid bevezetőjéből megtudhatjuk, a Monarchia Szerbiának küldött hadüzenete után alig tíz nappal már megalapították a Császári és Királyi Sajtóhadiszállást. Az információáramlás feletti ellenőrzés kulcskérdés, ezt tudták már ekkor is: a hátországot folyamatosan és bőségesen tájékoztatni kellett. A mai olvasó számára azonban már nem magától értetődő, ami a korban még szemlátomást az volt, hogy e sajtógépezet fontos tagjai lehetnek a művészek is. Bár a fotográfusok már ekkor is meg tudták örökíteni a valóságot – nekik köszönhetjük a besorozott művészek katonaruhás csoportképeit is a kötetben –, az igazán hatásos képeket a művészektől várták. Kezdetben csak négyen voltak (magyar részről) a Sajtóhadiszállás kötelékében – Kandó László, Mednyánszky László, Vadász Miklós és Vaszary János – de aztán a háború végéig egyre duzzadó létszámmal, mintegy kétszázan szolgálták a képi tudósítás ügyét. A besorozott képzőművészek feladata a front helyszíni megtekintése és dokumentálása volt, ezt, ahogy a könyv bemutatóján Rockenbauer Zoltántól megtudhattuk, a korabeli terminológiában egyszerűen „kirándulásnak” hívták. Mivel gyorsan kellett dolgozniuk, leginkább rajzok, pasztellek és akvarellek készültek. A szobrászoktól főleg a katonai felső vezetés ércbe öntését várták el. Az osztrák hadszervezet persze rendet követelt: a művészeknek kéthetenként kötelezően be kellett nyújtani az újabb művet a képgyűjtőállomásokon. Az így begyűjtött művek képezték az anyagát az úgynevezett hadikiállításoknak, illetve ez az üzemszerű képtermelés hozta létre a hazai és külföldi levéltárak tetemes méretű vonatkozó anyagát. Hogy e gazdag archívum egyes darabjai miért csak most, 2015-ben kerülnek a nyilvánosság elé, meglehetősen érthetetlen – pedig a most megjelent kötet is csak ízelítő, amely éppen csak felvillant valamit a műalkotások e különös gyűjteményéből. Ahogy a Látóhatár Kiadó szerkesztője, Halász Csilla az utószóban rámutat: utoljára száz éve az említett haditárlatokon láthatta a közönség együtt azokat a képeket, amelyeket ebben a könyvben megtalál.

Hadifestők, a jobb szélen Mednyánszky 
Hadifestők, a jobb szélen Mednyánszky

A gazdagon illusztrált könyv huszonkilenc művész portréját rajzolja meg. Többségükben a sajtóhadiszállás kötelékében dolgoztak, az említetteken kívül köztük volt Kőrösfői-Kriesch Aladár, Márffy Ödön vagy Rippl-Rónai József. De megismerhetünk olyan alkotókat is, akiket egyszerűen besoroztak katonaként, legyenek festők vagy szobrászok. Az életrajzok sorát Sámuel Kornél, ígéretes tehetségű fiatal szobrász nyitja: ő a háború egyik első áldozata volt. Szerencsére kevés az ilyen szomorú történet – bár a propagandagépezet célja nyilvánvalóan a hadilelkesedés fenntartása és a hőskultusz kialakítása volt, az „mellékesen” azzal az eredménnyel is járt, hogy a második vonalban dolgozó művészek közül csak kevesen estek el a harcmezőn. E tekintetben különösen is érdekes Mednyánszky László esete: a dús, hosszú fehér szakállú férfi kora miatt csak különleges protekcióval kapott engedélyt a frontszolgálatra. A visszaemlékezések, bajtársi rajzok megörökítik, ahogy egészen közel menve az ellenség lövészárkaihoz rajzolja a hadszínteret. „Amit itt tapasztalok, látok és hallok naponként, olyan nagyszerű, rémségesen szép, felséges, hogy ezt még a legnagyobb drámaíró se volna képes olvasóival megértetni” – írja naplójában. A prófétaszerű, bogaras embert az ellenség is tisztelte, így komoly sérülést sem szerzett. Képei, amelyekből sajnos jó néhány jelentős alkotás nem fért be a kötetbe, a háború emberi oldalát mutatják meg, drámai erővel.

A művészek többsége – erről tanúskodnak a levelek, visszaemlékezések – lelkesen indult a harcba, de legalábbis erős kötelességtudattól vezérelve. Még Rippl-Rónai, a kor franciás műveltségű világpolgára is, akit a háború kitörésekor második hazájában, egy kis franciaországi városban majdnem meglincseltek, hisz egyszeriben osztrák (azaz majdnem német) kémnek gondolták. Utána internálták, mint sok más ottani magyar alkotót, de szabadulása után itthon mégis jelentkezett az olasz frontra: jelen akart lenni. (Persze akadnak kivételek: Márffy sok mindent megpróbált, hogy kibújjon a feladat alól.)

Részlet a kötetből: Rippl-Rónai „Megveretésem története” 
Részlet a kötetből: Rippl-Rónai „Megveretésem története”

Hisz a háború évezredek óta a művészet ihlető forrása. A frontot megjárt festők és szobrászok életművében – vérmérséklettől függően – is nyomot hagyott. A hátország közönsége az évente megrendezett budapesti haditárlatokon, illetve a város számos múzeumában megrendezett egyéni kiállításokon is szembesülhetett az élmények lenyomatával. Bár a sajtóhadiszállás valószínűleg a lelkesítés céljából alkalmazta a művészeket, nem biztos, hogy végül elérte célját: a kötetben legalábbis egy olyan műalkotást se látni, amely a „hej élet, de gyöngy élet” háborús propaganda célját szolgálná.

A Művészek a háborúban kötet tehát – talányos válogatási szempontjai vagy olykor nehezen érthető utalásai ellenére – valóban hiánypótló mű, amely teljesebbé teheti a Nagy Háborúról alkotott képünket. Színeivel, fényeivel közel hozza, élményszerűvé teszi a száz évvel ezelőtti sorsokat. Ahogy Mednyánszky írja: „Van egy rozsdavörös, barnás piszkosvörös, amely legnagyobb mértékben izgatja az idegeket. Van ebben a színben valami fenyegető.”

Mednyánszky László: Ülő katona 
Mednyánszky László: Ülő katona

nagyhaboru.blog.hu